Arra gondoltam, hogy aki szívesen nézelődik itt, talán kíváncsi a "kulisszatitkokra" is, mint például arra, hogy hogyan jutott el a könyvmoly kislány odáig, hogy egyéni vállalkozó korrektorként telnek a mindennapjai.

Nagyon messzire nyúlva az időben: már gyerekként imádtam a könyveket (előbb csak megrágcsálni, összefirkálni és széttépkedni ^^'''), rengeteget olvastam, aztán olyan kilencéves korom táján megszerettem az írás folyamatát is. Azt hiszem, leginkább ebből kifolyólag kezdtem el jobban odafigyelni a helyesírásra és a nyelvhelyességre – mert fontosnak tartottam, hogy ne csak tartalmilag, hanem stilisztikailag is rendben legyenek a történeteim.

Mivel általános és középiskolás koromban az irodalom és a nyelvtan állt a legközelebb a szívemhez (ezúton is köszönöm egykori magyartanáraimnak, hogy akarva-akaratlanul ebbe az irányba tereltek), egyértelműnek tűnt, hogy magyar szakon szeretném folytatni a tanulmányaimat. Ehhez végül egy kisebb vargabetűvel értem el: végzős koromban valahogy megkerült az az aprócska, ám igen lényeges információ, hogy emelt szintű érettségi szükséges a sikeres felvételihez, így hiába volt meg a pontszámom, 2013-ban még nem vettek fel az ELTE BTK-ra.

A családom nyüstölésére belevágtam az ELTE TÓK csecsemő- és kisgyermeknevelő képzésébe, közben pedig megcsináltam az emelt érettségit magyarból, illetve jelentkeztem egy kiadványszerkesztői OKJ-ra. Utóbbi feltétele volt a korrektori képzésnek – én valójában azt szerettem volna elvégezni, de mire eljutottam volna odáig, már nem létezett ilyen tanfolyam.

Magyar alapszakon viszont szerkesztői ismeretek volt a minorom. Úgy emlékszem, ennek köszönhetően sodort össze az élet Krizsai Fruzsinával, aki az egyik kedvenc oktatóm volt a BTK-n, és aki egy szép napon megkérdezte tőlem, mi leszek, ha nagy leszek. Akkor még nem tudtam biztosan, csak azt, hogy könyvekkel foglalkoznék a legszívesebben, szerkesztéssel, korrektúrázással. Fruzsi megjegyzett magának, és felkeresett, amikor a kiadójának szüksége volt egy új emberre. (Első körben, bármilyen hálás voltam, el kellett utasítanom az ajánlatát, ugyanis épp akkor kezdtem két munkahelyen dolgozni egyszerre: pedagógiai asszisztens voltam egy általános iskolában, meg titkárnő egy ügyvédi irodában – amíg két héttel később be nem ütött a Covid. ^^''')

Sokáig csak a Napkútnak dolgoztam mint korrektor, 2021-től, úgy, hogy mellette főállásban asszisztenskedtem, aztán elkezdtem ide-oda küldözgetni az önéletrajzomat: az Eötvös után az Édesvízhez jelentkeztem, majd jött a Könyvmolyképző, az Európa, az Athenaeum és a GABO, végül pedig az idén indult Ezeregy Kiadó.

Tavaly döntöttem úgy, hogy felmondok az iskolában – meg akartam tudni, mi történik, ha egyedül maradok, csak én és a vállalkozásom. A mai napig sem bántam meg a döntésemet: mintha meghúztam volna egy szálat az Univerzum szövetén, ami aztán finoman, egymás után mozdította meg az életem más területeit is.

A korrektori pályámnál maradva: javítottam ismerőseim és ismerőseim ismerőseinek szakdolgozatait (alap- és mesterszakosokat egyaránt), valakinek menet közben korrektúrázom és szerkesztem a regényét (büszkén vállalva egyúttal az előolvasói tisztséget ^^), másvalakinek a színdarabját csinosítottam ki, de szórólapok, honlapszövegek, önéletrajzok is kerültek már hozzám ellenőrzésre. Mindegyikkel nagyon szerettem, szeretek foglalkozni; nem tudok annál klasszabb dolgot elképzelni, mint amikor a hobbid a hivatásoddá válik. Társteremtőjének lenni valaminek, ami korábban nem létezett – ez pedig csodálatos érzés.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha ilyen töretlen lelkesedéssel dolgozom a szakmámban, miért bővítettem egészen más irányokba a vállalkozásomat, de arról majd egy másik bejegyzésben mesélek.

Ez az első bejegyzésem itt, és egyszerre vagyok megszeppent, izgatott és nagyon-nagyon lelkes. Nem tudom még, mi fog kisülni a vállalkozásom coach-Bars irányvonalából, eltalál-e hozzám bárki, de hiszem, hogy ezzel a weblappal egy új fejezetet nyitottam az életem kis könyvében, és remélem, hozzájárulás leszek azoknak, akik személyesen is eltévednek hozzám. ^^

Tudom, hogy valószínűleg a Facebook lenne a legjobb platform önmagam hirdetésére, biztos sokkal több emberhez eljutnék, viszont mostanában annyira viszolygok attól a közegtől, hogy szívesebben bontok vitorlát külön utakon. ^^''' A Facebook nekem olyan, mint Pest belvárosa egy forgalmas hétköznap délutánon, amikor már mindenki zsizseg, mindenki frusztrált, kosz van, kellemetlen szagok, túl sok az inger, és még a napfény is alig tud utat törni magának... nem szeretnék oda integrálódni, amíg nem érzem feltétlenül szükségesnek.

Az probléma lehet persze, hogy olyan címet választottam a weblapomnak, ami enyhén szólva is félrevezető, hiszen egyik tevékenységi körömre se asszociál róla az ember. 😃 Ezer ötletem volt, háromszor neveztem át szegényt... mégis erre, a Süti & kakaó opcióra dobbant meg a kicsi szívem: a süti és a kakaó nekem pont azt a meleg, hívogató, kuckós hangulatot árasztja, amiben én létezni és dolgozni szeretek. Nem mellesleg minden kliensem kap tőlem kívánsága szerint kakaót, kávét, teát, forró csokit, meg persze egy kis sütit. 🍪☕

Megmondom őszintén, nem tudom, meddig leszek kitartó és elhivatott a blogírás kapcsán. Most az a tervem, hogy időről időre beköszönök egy-egy személyes firkálmánnyal: szívesen mesélnék a tanulmányaimról, a munkáimról, a múltbeli tapasztalataimról és a jelenbeli terveimről. Az lenne mindezzel a célom, hogy aki rám bízza egy írását, készülő könyvét, szakdolgozatát, vagy akár az életének egy kis szeletét, ha coachingra vagy Bars-kezelésre érkezik hozzám, az elsőkézből tudjon tájékozódni arról, hogy ki vagyok, mi vagyok én.

Rögtön kezdhetném a dolgot egy bemutatkozással, de a direkt bemutatkozásokban elég rossz vagyok, sosem oda viszem a hangsúlyt, ahova érdemes lenne, ezért ezt egy másik bejegyzésre hagyom, és itt inkább arról csacsogok, hogy hogyan született meg ez a weblap. Röviden: hirtelen ötlet hatására és nagyon nehezen. ^^'''

Hosszabban:

Nyár közepe volt, amikor megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy nemcsak barátokat és családtagokat szeretnék coacholni, nemcsak nekik szeretnék Barst adni, hanem akárkinek, aki úgy érzi, hogy hozzájárulást jelenthetek. Tervezgettem, belevetettem magam a honlapszerkesztésbe, örömködtem, hogy a mozellót pontosan úgy fel tudom építeni, ahogyan előzetesen elképzeltem. Egybe tudtam gyúrni a korrektori, a coachi és a Bars-kezelői mivoltomat, mindezt olyan puhán rózsaszín árnyalatban, ami egy ideje a legjellemzőbb rám. ^^''' (30 évesen lettem kislány, megesik az ilyen. 😆)

Aztán a célvonalnál behúztam a kéziféket, megfutamodtam, és olyan 1,5-2 hónapig állt teljesen érintetlenül, privát módban rejtegetve a weblap. Közben durr, beütött egy kis ételmérgezés, a szememre árpa nőtt - és először azt gondoltam, oh, bakker, hát a szervezetem így kiabál, hogy ne akarjam már ötfelé osztani a figyelmemet! De aztán ezt a hangot felülírta egy másik: oh, bakker, miért is szabotálom magam még a betegeskedéssel is?

És ezzel összehoztam magamnak egy gyönyörű coaching témát. ^^ Szuper. Feltettem magamnak pár valódi kérdést. Az első az volt, hogy: kihez tartozik ez? (Ez speciel egy, az Access consciousnessben használt kérdés, amit coaching ülésen sosem fogok kiejteni a számon, de magamnak mondhatom, mert miért ne.) Azonnal jött, hogy kábé mindenkihez, akit ismerek. Nagyon sokan szabotálják a saját boldogságukat, ki ezzel, ki azzal. Megállítjuk magunkat, ha megijedünk annak lehetőségétől, hogy elbukhatunk - vagy ha megijedünk attól a potenciáltól, ami eddig csak szunnyadt bennünk, és hirtelen ki akar törni belőlünk. Tudom, hogy képes vagyok egy popsival több lovat megülni, ahogy mondani szokás? Naná. Oké.

Akkor még egy kérdés: mit imádok az önszabotázsban? Ez már trükkös. (És igen, ettől a kérdéstől nem biztos, hogy megkímélnélek, kedves leendő kliensem. ^^) Eltűnődtem, teltek a percek... de nem sürgettem magam, hagytam, hogy megérjen a válasz. Nos. Talán azt, hogy ezzel beolvadok a tömegbe - bár talán mégsem, mert ahogy ezt leírtam, szinte kivert a víz a gondolattól, hogy ahhoz az átlaghoz akarjak tartozni, akik közül kézzel-lábbal akarok evickélni minél messzebb. Nem. Talán a megszokást... oh, igen, ez már melegszik. Örökké szabotáltam magam régebben, még olyan apróságokban is, mint hogy átlépjem a lakás küszöbét egyedül. Vagy hogy rendes kapcsolati hálót építsek ki, olyan emberekkel, akik megtartó erőt jelentenek lehúzó erő helyett... vagy csak szimplán abban, hogy éljek. De helló, Nik, ezen már túl vagyunk. Mennyi minden történt azóta...

Szóval kedélyesen elbeszélgettem magammal, közben egyébként fél szemmel láttam, hogy mások már rég akcióba lendültek, és valósítgatják meg az álmaikat (ezt a témát majd talán máskor kifejtem), én meg továbbra is csak kotlottam a nempublikus weblapomon, kifogásokat gyártottam, hogy még miért nem jött el az én időm, és hagytam ezerfelé folyni a figyelmemet. Az volt az utolsó "mentsváram", hogy túl hideg van ahhoz, hogy bárkit is fogadni tudjak a személyes kis kuckómban, de jövő héten ez a probléma is megoldódik, úgyhogy... egy bátor másodpercemben rányomtam a "közzététel" gombra. Természetesen pusztán attól, hogy nyilvános lett az oldalam, nem találta meg senki. ^^'''

Ha te olvasod ezt, az nagyon jó, mert akkor bekerültem valahogy az internet áramlásába. 😃

Azt hiszem, az adja most a nyugalmat, hogy megbékéltem azzal is, hogy tökjó, ha felkeresnek új emberek, hogy dolgozhassak velük a céljaikon, de azzal is rendben leszek, ha minden marad úgy, ahogy most van. 😊

*befejezi a csapongást, és elvonul dolgozni, mint egy rendes felnőtt ember*